Közzétéve:

V.I.P. Múzeum látogatás

Kb. 3 hónapja történt. Ez is csak egy normális este volt itthon, beszélgettünk a feleségemmel, Tündivel. A hogyanra már nem emlékszem, de kipattant az ötlet. És azóta sem értjük, hogy eddig miért nem volt nálunk ilyen: egy múzeumlátogatás azoknak, akik szeretik igazán élni azt, amit csinálnak. Egy múzeumlátogatás, ahol nem csak látni és hallani lehet, de érezni is. Nem csak szájjal és orral, hanem szívvel is. Mert a történet lényege éppen ez: átadni a munkánk iránt érzett szeretetet.

A mai rohanó világban rengeteg emberrel találkozom személyesen, vagy egyszerűen csak a médián keresztül, akik – iszonyatos tempót diktálva maguknak – kepesztenek a pénz, vagy a még több pénz után. És eközben szép lassan elfelejtenek élni. És ezt észre sem veszik. Valamikor 20-30 év múlva rádöbbennek, hogy igazából rabszolgaként élték le a fél életüket. A pénz rabszolgáiként.

Azt nem mondom, hogy mi nem dolgozunk rengeteget, sőt. De nem a pénzért, az csak egy szükséges dolog a megélhetéshez. Amiért dolgozunk, az a finom bizsergés a tarkón. Egy belső lángolás. Az alkotás öröme. Mindennap tenni valamit egy célért, amit mi magunk határoztunk meg. És ez a cél nem a pénz. Így alkottuk meg ezt a múzeumlátogatást is.
Két hónapot azzal töltöttünk, hogy kitaláljuk és a legapróbb részletekig kidolgozzunk mindent annak érdekében, hogy aki betér erre a különleges programra, valóban jól érezze magát.
Hány félét és mit kóstoltassunk? Milyen sorrendben? Mit meséljünk el és mi az, ami “nem fér bele”? Mit, mikor adjunk, mihez kapcsoljunk (mert minden kapcsolódik valamihez)? Ilyen és ehhez hasonló kérdések jártak a fejünkben két hónapon keresztül.
Végül összeállt egy szűk másfél órás program, melyben mesélek a család múltjáról, jelenéről, mindennapjairól. De nem azzal a megközelítéssel, amit egy történelemkönyv adna, hanem személyes élményekkel, érzésekkel töltve. Őszintén, magamból. A lényeg ez. A sütik, a márc, a bor csak ráadás, kiegészítés, a hab a tortán.

Honnan tudom?

A látogatóktól, akik már jártak nálunk ilyen programon. Mindig van rá mód, hogy kicsit személyesen is beszélgessünk. És ilyenkor az első megjegyzések között ott van a mondat: Nagyon tetszett, ahogy sugárzott belőle, hogy szeretitek amit csináltok.
És számunkra ez a legfontosabb: a ragyogó arcok, a csillogó tekintetek.
Őszintén szólva eleinte nagy volt bennünk az izgalom. Sokszor elpróbáltunk mindent, faragtunk itt, hozzátettünk ott, de mindvégig ott lappangott a kérdés: biztos, hogy végig tudják ülni a másfél órát? Ez mára már nem kérdés. Igen, eddig még mindenki úgy ment el, hogy a kötött program után még legalább fél órát itt volt és beszélgetett velünk. Nekünk ez mindent elmond. Mindig azt gondoljuk, hogy mi adunk valamit, de végül mindig úgy pakolunk össze, hogy már megint kaptunk, már megint gazdagodtunk – nem anyagi értelemben.